Shodō – a japán szépírás művészete

A szépírás japán egyik legismertebb és legkedveltebb művészeti formája. Japán neve shodō (書道), ami szó szerint azt jelenti, hogy az írás módja. A shodōnak nagyon messzire nyúlik vissza a múltja. A mai napig gyakorolják művészetét, és már az általános iskolában is közkedvelt tanulmány, csakúgy, mint egyetemen.

Alább olvashatsz a shodō hagyományáról, technikájáról, és szépségéről.

1. Történelem és tradíció

A japán szépírás fő irányelve az egyszerűség, gyönyör és a test és lélek közötti kapcsolat. A szépírást a 6. században hozták be az országba Kínából. Kezdetben a kínai behatás rettenetesen erős nyomot hagyott a szépírásban. A szépírók kínai verseket és szövegeket fordítottak, annak érdekében, hogy megtanulják a művészeti formát. A Heian periódusban (749-1185) sokat fejlődött a japán írásrendszer. A kölcsönözött kínai írásjeleket (漢字, kanji) még mindig használták, de új karakterkészleteket is kreáltak - kana (hiragana ひらがな, majd később katakana カタカナ). Ezekkel a hozzáadott szimbólumokkal a japán szépírás teljesen egyedi szintre emelkedett.

A shodō szorosan kapcsolódik a Zen Buddhizmushoz, ezáltal erős hatással vannak rá azok értékei és elképzelései. A shodō bőven túl megy az egyszerű karakter és szóíráson. Az igazi szépírás kulcsa, hogy mind a lelkeddel, mind az elméddel irányítsd a munkád, tehát szívből írj, máskülönben értelmét veszti. Az írónak csak egy esélye van, hiszen az ecsetvonásokat nem lehet javítani. Hogy a mű tényleges értelmet nyerjen, a művésznek meg kell mutatnia erzéseit, személyiségét, és vágyait is. Azt is mondják, hogy az írás módja vezet a megvilágosodáshoz. A szépírást előszeretettel gyakorolják a Zen buddhista papok. Nishida Kitaro japán filozófus rámutatott, hogy a Zen szépírást nem folytonos gyakorlással lehet elsajátítani. A Zen íráshoz az elmének tisztának kell lennie, és a karaktereknek erőlködés nélkül kell megformálódniuk. Az elmeállapotot mushin (無心)-nak hívják, és „tudattalan tudatosságot” jelent. Ha belevágsz a szépírásba, ki kell tisztítanod az elméd és a szavak jelentésére kell koncentrálnod.

2. Stílusok és technikák

A japán kalligráfiában három fő irányelv létezik, amelyek a fenti képen láthatsz is.

A tipikus tömbírást kaisho (楷書)-nak nevezik. Ezt tartják az összes shodō írásstílus alapjának, és a szépírást tanuló diákok kivétel nélkül ezzel kezdik. Ez leginkább ahhoz hasonlít, amit a billentyűzeteken, illetve a hétköznapi kézírásban is láthatsz. Először kitanulod a kaishot, majd tovább lépsz a művészi írásstílusok felé.

A gyōsho (行書) egy félig dőlt, kevésbé formális stílus. Szó szerinti fordításban „mozgó írást” jelent, nem véletlenül, hiszen, ez egy összefolyóbb, kevésbé szögletes stílus. Minden egyes vonásnak kapcsolódnia kell a következőhöz. A karakterek közti kapcsolat is lényeges.

A legnehezebben olvasható, és egyben a legabsztraktabb stílust sōsho (草書)-nak hívják. Ez egyben a legnehezebben megtanulható írásstílus is. A karakterek szinte teljesen egymásba folynak, ezáltal kevesebb ecsetvonást is ejtenek. A sōsho írásstílusának azt kell tükröznie, ahogyan a szellő simogatja és áthatol a füvön. A fókusz itt az érzelmeken és az esztétikusságon van, nem pedig azon, hogy valóban érthető és olvasható legyen a szöveg.

3. Eszközök

Van jó pár különböző kalligrafikai eszköz, de közülük 4 a legfontosabb. Ezeket a „tanulás négy csodájának” is nevezik, (文房四宝, bunbōshihō).

Az ecset (筆, fude) általában bambusznádból, sörtéi állati szőrből készülnek. Léteznek vékonyabb és vastagabb ecsetek is, amelyek közül a karakter fogja eldönteni, hogy melyikre van szükség annak leírásához.

A tinta (墨, sumi) száraz, ragadós formájában a legjobb. Léteznek folyékony tinták is. A szépíráshoz használt fekete tinta fenyőpernyéből és állati enyvekből készül.

A papír (和紙, washi), eperfa rostokból készül, amely erősebb a tipikus préselt falapnál.

A tintatartó mozsárban (硯, suzuri) keverik a tintát, víz hozzáadásával, ragacsosra. Használata a vízfestékkel való festéshez hasonlít.

Ezeken kívül léteznek még hasznos eszközök azért. papírnehezék (文鎮, bunchin), amely helyben tartja a lapot írás közben, gyékényfonat (下敷き, shitajiki), ami a papír alá helyezve meggátolja, hogy a tinta átüssön rajta. Az sem ritka, hogy a kalligráfus saját, egyedi lenyomatát (印, in) is beilleszti művébe.

4. Tinta művészet

A shodō műveket gyakran állítják ki japán tatami szobákban, az alkóvban (床の間, tokonoma). A lógó pergamentekercsek (掛け軸, kakejiku), japán szépírás ábrázolva, kulcsfontosságú elemei a japán tea ceremóniáknak. A tintát és a fude ecseteket ezen kívül használják tusfestéshez (墨絵, sumi-e) is. A tusfestés lényege, hogy az adott tárgy szellemét, vagy esszenciáját tudjuk megörökíteni. A shodōhoz hasonlóan, itt sem a valós megjelenés lemásolása a lényeg. Mindennél fontosabb, hogy észrevegyük a nagyobb képet, és ne ragadjunk le az apróságokon. A tusfestés esetenként vegyítik a szépírással is. A japán kalligráfia egy 1000 éves művészeti forma, amely ma is létezik és a japán kultúra és esztétikusság ábrázolása a célja.